2010. január 3., vasárnap

A Kerék

A KERÉK

Az öregember ült a zsámolyán, és nekidőlt a meszelt falnak. A zsámolyt takarosán bevonta egy mezeinyúl irhájával, mert manapság bizony az öregember csupa csont és bőr volt, és jólesett tagjait valami puhán pihentetnie. Ez a zsámoly az övé volt, csakis az övé, és ezt nem is vitatta senki a tanyán. Az öregember ostort font, de az ostor ágai ernyedten csüngtek girbegurba, megmerevedett ujjai között. Jó meleg volt a napon, és az öregember elbóbiskolt.
Üres volt az udvar, néhány tyúk csipegetett csak a porban, távolabbról azonban sürgés-forgás hallatszott. A ház sarkán túl olykor-olykor üres vödör csobbant a vízben, aztán következett a súrlódás hangja, amint a megtelt vödröt felhúzták a kútból. Az udvar túlsó végéből, a színből ütemes döngetés hangzott. Álmosító zaj volt; az öregember feje a mellére bukott.
Egyszer csak a durván összerótt fal mögül másféle zörej jött. Döcögés, csattogás közeledett, s időnként valami megnyikordult. Az öregember hallása már nem volt a régi; egy darabig nem is érzékelte a másféle zajt. Aztán egyszer csak kinyitotta szemét, a zaj forrását kutatta, majd hitetlenül meredt a kapura. A hang közeledett. A fal fölött felbukkant egy kisfiú feje. A gyerek az öregemberre mosolygott; szemében izgatottság csillant. Nem szólt, csak egy kicsit gyorsabban igyekezett a kapu felé. Azután befordult az udvarba, és nagy büszkén húzott maga után egy négy fakerékre szerelt ládát.
Az öregember talpra vergődött. Minden mozdulata riadalmat tükrözött. Két karral hadonászott a fiúnak, mintha el akarná kergetni. A fiú megtorpant. Vidám büszkesége egyszeriben megdöbbenésre váltott. Csak bámult az öregemberre, aki szemmel láthatólag el akarja kergetni. Míg tétovázott, az öreg fél kézzel tovább hadonászott, másik keze mutatóujját pedig figyelmeztetően az ajkára tette, és elindult a fiú felé. A gyerek vonakodva, zavartan megfordult, de már elkésett. A színben abbamaradt a döngetés. Középkorú asszony bukkant fel az ajtajában. Kinyitotta száját, mintha szólni akarna, de nem jött ki hang a torkán. Álla leesett, szeme kiguvadt, azután sietősen keresztet vetett és felvisított...
Az éles hang darabokra törte a délután békességét. A ház mögött nagy zajjal leesett a vödör, és a sarok mögül egy fiatalasszony feje bukkant elő. Szeme kimeredt. Keze fejét a szájára csapta, a másikkal keresztet vetett. Az istállóajtóban egy fiatal férfi bukkant fel, aztán állt, mint a sóbálvány. A házból két kislány rohant ki. Az elülső megtorpant, mintha akadályba ütközött volna. A másik, a kisebbik szintén megállt, nővére kötényébe kapaszkodva.
A fiú némán állta mindannyiuk pillantását. Zavara lassan ijedelemmé fokozódott, amint meglátta az arckifejezésüket. Egyik iszonyodó arcról a másakra vándorolt a tekintete, amíg szeme meg nem állapodott az öregember arcán. Amit ott látott, megnyugtatta egy kissé – legalábbis nem ijesztette meg még jobban. Nagyot nyelt. Könnyek remegtek a hangjában, amikor megszólalt:
– Nagyapó, mi a baj? Miért néznek így rám?
Mintha a hangja megtörte volna a varázst, a középkorú asszony megelevenedett. A szín falának támasztott vasvilla után nyúlt. Felemelte, hegyével a fiú felé, és lassan megindult. Rideg volt a hangja, amikor megszólalt:
– Eriggy a csűrbe!
– De anya... – kezdte a fiú.
– Ne merj így szólítani! – förmedt rá az asz-szony.
Feszült arcvonásai gyűlöletet sugároztak. A fiú sírva fakadt.
– Eriggy! – ismételte az asszony nyersen. – Takarodj a csűrbe!
A fiú hátrált, arcán rémülettel vegyes kétségbeesés. Azután hirtelen sarkon fordult, és berohant a csűrbe. Az asszony bevágta mögötte az ajtót, rátolta a reteszt. Azután megfordult, és végigjártatta tekintetét a többieken, mintegy kihívásként: vajon ki mer szólni? A fiatalember némán visszahúzódott a homályos istállóba. A fiatalasszony kézen fogta a két kislányt, és elkotródott. Az asszony négyszemközt maradt az öregemberrel.
Egyikük sem szólt. Az öregember mozdulatlanul állt, szemét a kerekekre szerelt ládára szegezte. Az asszony hirtelen arcára csapta tenyerét. Felnyögött; ujjai között könnyek csorogtak. Az öregember megfordult. Arca üres volt. Az asz-szony csakhamar visszanyerte valamelyest önfegyelmét.
– Soha nem hittem volna. Az én kicsi Dávid fiam! – sóhajtott.
– Ha el nem sikítod magad, senki meg nem tudja – mondta az öregember.
Eltartott néhány másodpercig, amíg az asszony felfogta, mit mondott. De akkor megint megkeményedett az arca.
– Maga mutatta meg neki, hogy csinálja? – kérdezte gyanakodva. Az öregember megrázta a fejét.
– Öreg vagyok, de nem háborodott – mondta. – És én szeretem Davie-t – tette hozzá.
– Gonosz ember maga. Az imént is milyen gonoszságot mondott.
– Igaz volt.
– Istenfélõ asszony vagyok. Nem tûröm a Gonoszt a házamban, akármilyen alakban jön is elõ. S ha meglátom, tudom, mi a kötelességem.
Az öregember válaszolni akart, de meggondolta. Megrázta fejét. Sarkon fordult, és visszaballagott a zsámolyához. Még öregebbnek látszott, mint az imént.
Megkoppintották az ajtót.
– Cssstt! – susogta valaki. Davie megpillantotta a sötét éjszakai ég egy darabját s előtte egy még sötétebb árnyat. Azután megint becsukódott az ajtó.
– Kaptál vacsorát, Davie? – kérdezte egy hang.
– Nem kaptam, Nagyapó. Nem volt itt senki. Az öregember felmordult.
– Gondoltam. Félnek tőled mindnyájan. Nesze, fogd! Csirkecomb.
Davie keze a sötétben tapogatózva megtalálta, amit az öregember odanyújtott. Rágcsálta a csirkecombot, az öregember meg matatott a sötétben, kereste, hova ülhetne le. Aztán sóhajtva leereszkedett egy sarokba.
– Keserves dolog ez, Davie fiam. Elküldték a papért. Holnap reggel eljön.
– Nem értem, Nagyapó. Mért tesz úgy mindenki, mintha valami nagy bűnt követtem volna el?
– Jaj, Davie, Davie! – sóhajtott szemrehányón az öregember.
– Becsületszavamra nem tudom, Nagyapó.
– Ejnye, Davie, ejnye! Hisz ott vagy te is minden vasárnap a templomban. Imádkozol te is, mint mindenki más. Hogyan imádkozol?
A fiú gépies imát mormolt. Néhány pillanat múlva az öregember félbeszakította:
– Na látod. Ez az. Amit utoljára mondtál.
– Ments meg minket a Keréktől? – ismételte eltűnődve Davie. – De hát mi az a Kerék, Nagyapó? Biztosan valami nagyon-nagyon gonosz, azt tudom, mert ha megkérdem, mi az, mindenki csak azt mondja, feneketlenül gonosz dolog, nem is szabad beszélni róla. De még senki sem mondta meg, hogy igazából mi is az.
Az öregember hallgatott egy darabig, csak azután válaszolt:
– Az a láda ott az udvaron. Ki mondta neked, hogy így csináld meg?
– Senki, Nagyapó. Gondoltam, könnyebben mozog majd így. És igazam is lett.
– Ide hallgass, Davie. Azok a holmik, amiket rászereltél, azok kerekek.
Eltartott egy darabig, amíg a fiú hangja válaszolt a sötétségből. Zavar csendült belőle:
– Micsoda? Azok a kis kerek fadarabkák? De hát az lehetetlen, Nagyapó. Hisz az csak... csak egypár kerek fadarab. A Kerék... a Kerék az iszonyú félelmetes valami, amitől mindenki fél!
– Márpedig ez négy kerék, nem más. – Az öregember megint elgondolkodott. – Elmondom neked, mi történik holnap, Davie. Reggel idejön a pap, és megnézi a ládádat. Ott lesz, ahol hagytad, mert senki se mer hozzányúlni. A pap meghinti majd vízzel, és imádkozik, hogy nyugodtan hozzányúlhassanak. Akkor megfogják a ládát, kiviszik a mezőre, tüzet raknak alatta, és körülállják, és zsoltárokat énekelnek, míg el nem ég. Azután visszajönnek, és elvisznek téged a faluba, és mindenfélét kérdeznek tőled. Megkérdezik, milyen volt az ördög, amikor meglátogatott téged, és mit ajánlott fel neked, ha felhasználod a Kereket.
– De hát én nem láttam semmiféle ördögöt, Nagyapó.
– Az nem számít. Ők azt hiszik, hogy láttad, és előbb-utóbb rábírnak téged, hogy mondd te is, hogy láttad, és hogy ilyen meg ilyen volt. Megvan rá a módjuk... Most pedig megmondom, te mit csinálj. Tettesd magad tökéletesen ártatlannak. Azt mondod, így találtad a ládát, ahogy van. Nem tudtad, mi az, csak azért hoztad be, mert gondoltad, jó lesz tűzifának. Ezt mondod, és ettől nem tágítasz. Ha kitartasz emellett, akármit csinálnak, talán sikerül megmenekülnöd.
– De Nagyapó, miért olyan nagyon gonosz dolog az a Kerék? Nem értem.
Az öregember most még tovább hallgatott, mint eddig.
– Hosszú mese az, Davie, régen, nagyon régen kezdődött. Valamikor réges-régen mindenki boldog volt, és jó meg minden. Aztán egy nap megjelent az ördög, és találkozott egy emberrel, és azt mondta: ad neki valamit, amitől erősebb lesz, mint száz ember együttvéve, és gyorsabban fog futni, mint a szél, és magasabbra száll, mint a madarak. Azt mondta erre az az ember: szép, szép, de mit kér érte az ördög cserébe? Az ördög meg azt mondta: semmit, egyelőre semmit. És akkor az embernek adta a Kereket.
És az ember addig forgatta, nézegette a Kereket, amíg sok mindent meg nem tudott róla. És az emberek egyre több és több Kereket raktak össze, úgy, ahogy az ördögtől tanulták, és rájöttek, hogy még nagyobb dolgokat tudnak fabrikálni, és sok embert tudnak megölni. És aztán már nem is tudták abbahagyni, és meg sem tudtak lenni a Kerék nélkül, mert különben éhen pusztultak volna.
Márpedig az ördög éppen ezt akarta. Ez volt a turpisság. Lassan már a világon majdnem minden Keréken járt, és minden egyre rosszabb lett, a gonosz, vén ördög meg a markába nevetett, hogy mibe vitte az embereket a Kerékkel. És aztán minden még sokkal, de sokkal rosszabb lett. Nem tudom pontosan, mi történt, hogy történt, de olyan igen nagyon rossz lett minden, hogy alig maradt valaki életben – csak épp egy-páran, mint az özönvíz után. És majdnem vége lett a világnak.
– És ennek mind a Kerék volt az oka?
– Hát úgy valahogy, legalábbis anélkül nemigen jutott volna oda a világ. De azért végül mégse lett vége. Az emberek kalyibákat eszkábáltak, gabonát vetettek, és aztán megint előjött az ördög, és megint talált egy embert, aki meghallgatta, mikor a Kerékről beszélt. Csakhogy ez az ember nagyon öreg volt, és nagyon bölcs, és azt mondta az ördögnek: „Eriggy csak vissza a pokolba", a többi embert pedig figyelmeztette, óvakodjanak az ördögtől meg a Kerekétől, úgyhogy mindenkit halálra rémített.
Csakhogy a ravasz vén ördög nem hagyja magát. Olykor-olykor születik egy ember, akinek eszébe jut valami, ami majdnem olyan, mint a Kerék – talán görgő vagy csavar vagy valami – , de amíg a közepén nem rögzíti, addig még nincs baj. De az ördög nem tágít, és olykor sikerül is találnia valakit, aki hajlandó Kereket fabrikálni. Ilyenkor eljön a pap, és elégetik a Kereket, aztán elviszik az embert. És hogy ne csináljon több Kereket, és hogy a többiek se kapjanak hozzá kedvet, ezt az embert is elégetik.
– El... elégetik?... – suttogta a fiú.
– El bizony. Tehát érted most már, miért kell azt mondanod, hogy úgy találtad, miért nem szabad ebből engedned?
– De ha megígérem, hogy soha többet nem csinálok ilyet?...
– Az nem elég, Davie. Mindenki retteg a Keréktől, és aki fél, az könnyen haragszik, és attól már csak egy lépés a kegyetlenség. Nem, nem, mondd csak azt, amire tanitottalak.
A fiú elgondolkodott egy kicsit, azután megkérdezte :
– És anya? Ő tudja. Tőle kaptam tegnap a ládát. Az nem baj?
Az öregember felnyögött. Nehézkesen törtek fel belőle a szavak:
– Baj bizony. Az asszonynép nem ijed meg egyhamar, de ha egyszer rájön a félsz, jobban fél bárki férfiembernél. És a te anyád bizony ugyancsak fél.
Hosszú csönd támadt a csűr sötétjében. Nagy sokára megszólalt az öregember, és a hangja nyugodt volt:
– Ide hallgass, Davie fiam.. Mondok én neked valamit. És amit mondok, azt jól őrizd meg magadnak, senki teremtett léleknek egy szót se szólj róla, míg olyan öreg nem leszel, mint most én. Megígéred?
– Megígérem, Nagyapó. Mondd csak bátran!
– Azért mondom ezt el neked, mert magad találtál rá a Kerék nyitjára. Mindig lesznek ilyen magadfajta fiúk, akik rátalálnak. Kell is hogy legyenek. Egy gondolatot nem lehet megölni, ahogy ezek meg akarják ölni. Egy darabig el lehet fojtani, de előbb-utóbb napfényre kívánkozik. Azt szeretném, Davie, ha megértenéd, hogy a Kerék nem gonosz. Nem számít, mit mond az a sok ember félelmében. Semmiféle felfedezés nem jó és nem rossz önmagában, csak az emberek használják jóra vagy rosszra. Gondolkodj ezen, Davie fiam. Egy szép napon majd megint használni fogják a Kereket. Azt reméltem, én még megérem azt a napot, de hát... de te biztosan megéred. És amikor eljön az a nap, te ne félj; mutasd meg a többieknek, hogyan kell a Kereket jóra használni, jobbra, mint régen. Nem a Kerék a gonosz, Davie, hanem a félelem. Ezt ne feledd el soha!
Az öregember megmoccant a sötétségben. Lába csosszant a keményre döngölt padlón.
– No ideje már mennem. Hol vagy, fiam? Tapogatózó keze megtalálta Dávid vállát, aztán egy pillanatra elnyugodott a fiú fején.
– Isten áldjon meg, Davie fiam. Ne aggódj. Nem lesz semmi baj. Megbízol bennem?
– Igen, Nagyapó.
– Akkor most aludj. Van ott a sarokban széna.
Megint látszott egy pillanatra a sötét ég egy darabkája. Azután az öregember távolodó csoszogása hallatszott az udvaron.
Másnap, amikor a pap megérkezett, rémült kis csoport gyülekezett az udvaron. Egy öregembert bámultak, aki fakalapáccsal peckeket erősített egy ládára. A pap csak állt ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába.
– Megállj! – kiáltotta. – Isten nevében, megállj!
Az öregember feléje fordult. Együgyű, öreges vigyor ült ki az arcára.
– Tegnap még ostoba voltam – mondta. – Tegnap csak négy Kereket tettem rá. De mára megokosodtam, teszek rá még négyet, hogy kétszer-olyan gyorsan szaladjon!
Elégették a ládát, ahogy megmondták. Aztán elvitték az öregembert.
Délután pedig egy kisfiú, akiről mindenki megfeledkezett, elfordította tekintetét a falu irányában emelkedő füstoszlopról, és kezébe temette arcát.
– Nem felejtem el, Nagyapó. Sosem felejtem el. Csak a félelem gonosz – mondta, és hangját elfojtották a könnyek.